Iskolánk közössége nagyon büszke minden tanulóra, akik az eredményeik által nevezetesebbé, ismertebbé tették és teszik iskolánkat. Intézményünk eredményes munkáját nemcsak a hagyományos mutatókkal lehet mérni, hanem egykori diákjai felnőttként elért sikereivel is. Korábbi tanítványaink közül sokan jeleskednek a tudomány valamelyik területén, orvosok, színészek, zeneművészek, példás szakemberek.
Közülük szeretnénk bemutatni néhányat, akik példaképként szolgálhatnak jelenlegi diákjaink számára.
 
Kerekes Tibor
 
 
 
Előzetesként megjegyzem, hogy gyermekkoromat semmi különlegesség nem jellemezte, hacsak az nem, hogy nagyszerű volt, élveztem, s minden Kisújszálláson történt.
 
Szerencsémre kiváló családba születtem s nevelkedtem. Szerettem iskoláimat is, a Kossuth Lajos Általános Iskolát és a Zeneiskolát (ahol a legtöbb délutánt töltöttem), de legfőképpen focizni!
 
Kicsi koromtól fogva semmit sem tudtam "csak" fél-gőzzel csinálni, s ez kíséri végig életemet. A szigorú önkritika s bírálat elengedhetetlen az előrehaladáshoz. (Szinte kívülről kell szemlélnünk önmagunkat, s a legszigorúbban ítélkezni!)
 
Zeneiskolás "véletlenül" lettem. 7 éves voltam, amikor a bátyám növendékhangversenyen zongorázott, engem pedig a "várakozó" szobában hangos hülyéskedésen kapott rajta Lázár Szabolcsné, az akkori igazgatónő. Megénekeltette a "renitenst", s ez megpecsételte a jövőmet.
 
  
Talán a legszigorúbb tanárhoz, Rengei Miklóshoz kerültem hegedülni, akinél megfelelni nem a legegyszerűbb feladat volt. A mérce szigorú és magas volt, de a későbbiekben (debreceni, pécsi diákként) vettem észre, hogy aki nála megfelelt, annak sehol sem kellett szégyenkeznie, mindenhol a jobb mezőnyhöz tartozott. Az ő tudása, tapasztalata egyetemes volt!
 
Rengei tanár úr indulatos ember létére elégedettségét sokféleképpen fejezte ki a kis tanoncoknak. Például, ha nem készült a diák az órára, mérgében az ellenőrzőjét összegyűrte, s a sarokba dobta. Néha a kottát is! Volt, amikor a kottaállványt is felrúgta dühében! Olykor pedig kiabált, hogy menjen ki a "nebuló" az állomásra, hátha a következő vonattal megjön az esze, ilyenkor a tenyerünket felfelé kellett fordítani. Vagy: felemelte az olajkályha tetejét, s bele kellett kiabálni: "Anyám, hülye fiad van"! Ilyenkor a csöveken keresztül a fél zeneiskola zengett, s ezt hallgatta!
Nála dícséretnek az számított, ha azt mondta: "Séta a bilire". Ezzel megelégedettségét fejezte ki. Vagy: "ügyes vagy, hat üres faluban sincs párod"!
Szigorú volt, kicsit féltünk tőle, de amire tanított, az bárhol helytálló volt, s megfelelt az ember vele a középiskolában, főiskolán, versenyeken, az akkori seregszemléken, országos és nemzetközi zenei táborokban.
 
 
Kezdettől fogva duóztatott, trióztatott, zenekarba beültetett (ahol személyesen vezényelt), így óriási rutinra tettem szert. A későbbiekben sokszor tapasztaltam ennek előnyét, sok nagyvárosból érkezettel, sőt pestiekkel szemben is.
 
Az igazi világom a zenekar lett, ott érzem magam igazán otthonosan!!
 
 
A kisúji zeneiskolának más kiváló tanárai is voltak. Veres Gabi néni elméleti tanításaiból (szolfézs, összhangzattan, zenetörténet), szinte le tudtam diplomázni a főiskolán is. Ezúton is tiszteletteljes köszönet nekik!
 
A zenei adottságok: muzikalitás, ritmusérzék, stílusérzék, vehemencia, mind-mind valahonnan öröklött adottságok, de a kitartásnak, szorgalomnak kísérnie kell! Rendszeres gyakorlás nélkül nem lehet egy bizonyos szint fölé jutni!
 
14 éves koromig én sem gyakoroltam sokat, csak amennyit nagyon muszáj volt a szigorú tanárom miatt! Zenei pályára is Rengei tanár úr, s Lázár Szabolcsné igazgatónő (az iskola   "motorja") küldött! Akkor én még nem is tudtam, hogy mit szeretnék.
 
Azonban amikor debreceni diák lettem, teljesen természetessé vált a rendszeres, napi 4-5 óra gyakorlás. Itt ugyanis mindenki így tett, s a megfelelni vágyás és a sok zenei anyag megkövetelte. Megszoktam és megszerettem, természetessé, később pedig lételememmé vált. Sok lemondással járt ez az életforma, de igazából én ezt akkor sem így fogtam fel, nem is foglalkoztam ezzel a dilemmával! Szerettem, és még most is szeretek hegedülni (42 éve ezt teszem)!
 A cél mindig a hegedülés tökéletesítése, minden alkalommal, a mai napig így nyúlok a hangszerhez. A cél elérése tulajdonképpen életfogytig tart, s ez benne a cél, a küzdés maga! Természetesen motiváció nélkül ez nem megy. Ezt viszont szolgáltatták, szolgáltatják a barátok, a régi s új ismerősök, a rokonok, szeretteink.
 
Később ez a kör kitágul, s becsatlakozik a hallgató közönség, a Tisztelt Publikum! Az előadások végén az elismerő taps olyan erőt, élményt ad, hogy aki ezt az érzést nem ismeri, nem tudhatja, mit hagy ki!
 
Megbecsült tagként játszottam életem során a Debreceni MÁV Szimfonikusoknál, a Pécsi Szimfonikus Zenekarban, a Budapesti MÁV Szimfonikus Zenekarban.Idén 25 éve vagyok a Budapesti Operettszínház zenekarának koncertmestere!
 
A színházzal beutaztam a fél világot, fantasztikus helyszíneken, színházakban és koncerttermekben léptünk fel. A közönség elismerése által olyan élményekben, megbecsülésben volt részem, melyek visszaigazolták: MEGÉRTE a befektetett munka s kitartás!
Otto Strasser a Bécsi Filharmonikusok egykori szekund szólamvezetője írt erről egy könyvet, melynek címe: "És ezért még fizetnek is".
 
Természetesen nem úgy, mint Bécsben!
 
Kerekes Tibor